Az alábbi történet teljesen kitalált, minden alapot nélkülöz. Vagy nem. A neveket megváltoztattam. Meg az időpontokat. Meg a helyszíneket. Thaiföldön vagyok. Szerintem nincs is ilyen, csak álmodom az egészet.
Ma este összevesztem valakivel. Jó mélyre vágta a kést.
Szóval közölte, hogy micsoda dolog, hogy nem fogadom el a véleményét, miszerint a rák egy csomó mindennel gyógyítható. Csak mert nekem más a véleményem. Meg másként tanultam. Attól még az ő igazsága ugyanolyan mint az enyém.
Amikor olyan gyenge - orvosi - érvekkel próbáltam jönni, mint bizonyítékok és tapasztalat éppen csak le nem köpött.
Hát drága ismerősöm, ok:
Ma reggel az első betegemet egy sztómaműtétre vettem fel. A lányom lehetne. A szüleivel jött. Szinte gyereknek tűnt a pizsijében, ahogy higgadtan aláírta, hogy mától a hasán keresztül fog kakilni. Mert különben pillanatokon belül bélelzáródása lesz. És abba azért pocsék meghalni (nem kell hinned a tapasztalatomnak, javaslom próbáld ki).
A folyosón megállítottam L-t aki kollégám és közeli barát. És elmondtam, hogy ez most annyira fáj, hogy alig bírok lélegezni. Mert ennek a kölyöknek áttétes rákja van és meg fog hallni. És az orvosa mégsem sírhat a beleegyező nyilatkozat kitöltése közben, ez némileg rontana a bizalmon. És azon kívül, hogy nem hagyom, hogy bélelzáródása legyen tehetetlen vagyok.
Nem nem azért mert ezt tanultam. Nem azért mert ebben hiszek. Csak ez van. Ez a kibaszott életünk, amiben nincsenek csodák. Nincsen Gyuri bácsi teája. Nincsenek csodaszerek. Ha az általam iszonyat nagyra becsült, hihetetlen tudású onkológusoknak van valami a tarsolyában akkor még van 6 hónap. 6! A lányom lehetne. Találkoztam a szüleivel. Valami elemi erővel fáj. HOGY NEM TUDOK SEGÍTENI. SENKI NEM TUD. SEEEENKI!
Úgyhogy kedvesem átadom a stafétabotot, ha te már annyival jobban tudod. Tudod mit, menj be te holnap reggel ok? Mond el, hogy csak hinnie kell benne, meg kipróbálnia minden kuruzsló minden egyes készítményét, mert én biztosan rosszul tudom. Meg az összes kollégám is. Vagy összeesküldtünk. Vagy anyagi érdekemben áll.
2 éve szóltunk neki, hogy menjen el szűrésre. A húgának áttétes vastagbélrákja volt. Meghalt. Nem ment el. Talán mert még az a korosztály aki nem hiszi, hogy baja lehet. Talán félt az eredménytől. Talán a vizsgálattól. De az is lehet, hogy az egyik facebook-os megosztás volt. Úgyis hazudunk nem?
Két éve ott lehetett már ez a rák. Megtalálhattuk volna. Akkor még nem voltak áttétei.
Találkoztam a szüleivel. Láttam anyámat milyen volt az öcsémet eltemetni. Milyen lehet két gyereket eltemetni? Milyen iszonyat van a retinádon, ha lehunyod a szemed? Hogy alszik az anyukája ma éjjel?
Szóval hajrá, be lehet holnap menni. Mert én nem tudom, hogy tehetném meg. Honnan vegyek erőt, hogy felkelljek hamarabb (műtéti listám lesz, még előtte kell megnéznem). Hogy felöltözzek. Hogy bemenjek. Hogy mosolyogjak, hogy erősebbé tegyem, hiszen műtéte volt, ami fáj és nehéz és az a dolgom, hogy ott legyek neki. Az orvosa vagyok. Van valakinek ereje mosolyogni? Elmondaná honnan?
Én mindig mosolygok a betegeimre, én vagyok az anyuka minden kicsi és nagy lánynak amikor fáj, amikor biztatás kell, amikor meg kell dorgálni, amikor meg kell nevettetni (komoly faviccgyűjteményem van angolul. Ja nem thai-ul). Honnan vegyem az erőt? Honnan vegyem a mosolyt?
És te teljesen el vagy tévedve. Mert ha bármelyik gyógynövény használna kannával tölteném belé. Ha a glutén/laktóz/szója/hús/kitudjamilyenmentes diéta használna egyesével szedném ki az ételéből. Ha bikiniben sámándobbal kellene táncolnom az 5 fokos angol/thai időjárásban, akkor csak azt kérdezném milyen színű legyen a bikini. Mert az orvosa vagyok. Ő a betegem. Mert az a dolgom, hogy segítsek. Hogy lehessen szerelmes újra. Hogy lehessen gyereke, ha szeretne. Hogy élhessen. És senki nem tud segíteni.
Miért nem jött el a szűrésre?